Észlelések a namibiai szavannáról - I rész.

Az északi égbolt „lakójaként” kíváncsi voltam a déli égbolt csodáira, az Omega Centauri gömbhalmazra, vagy a Kis- és Nagy Magellán felhőkre melyek sajnos a mi földrajzi szélességünkről sosem láthatóak. Idén volt szerencsém eljutni Namíbiába, melyről azt mondják egyike azon helyeknek a Földön ahol a legsötétebb égboltot látni. Útitársaim egytől-egyig jól ismert asztrofotósok: Borovszky Pétert, Fényes Lórándot ill. Tóth Gábort nem kell bemutatni a szakmabelieknek. Szállásunk a namibiai szavannán egy farmon található meglehetősen távol mindenféle fényszennyezéstől - ideális hely a csillagos égbolt megfigyelésére.

Az első éjszaka ugyan meglehetősen felhős volt az ég ám a résekben feltűntek az ismertebb déli csillagok, a ragyogó Dél-Keresztje, vagy a Földhöz legközelebbi csillag, az Alfa Kentauri. Nyugaton éppen lemenni készült az Orion, de az északi égbolton ismert csillagképek is feltűntek – csak éppen „fejjel lefelé”. Apropó, érdemes tudni, hogy a Nap (és a csillagok) nem delelnek, hanem „északolnak”, azaz ilyen irányban tartózkodnak az égbolton legmagasabban.

Ahogy említettem az első éjszaka nem volt éppen „amatőrcsillagász-kompatíbilis”: sok felhő borította, de legalább úgy-ahogy pólusra lehetett állni – ezen kívül másra nem igazán volt alkalmas. A déli égbolt lakóinak nincs Sarkcsillaguk, csak 5-6 magnitudó körüli halvány csillagocskák és természetesen nem az északi irányt kellett megcélozni a pólustávcsővel, hanem a délit.

A második éjszaka már úgy-ahogy derült volt: napnyugta után eloszlottak a felhők, és csak hajnalban jöttek vissza - közte lehetőség volt viszonylag zavartalanul gyönyörködni az égboltban. Számomra a leginkább lenyűgöző a Tejút volt: szinte a keleti látóhatártól a nyugatiig a zeniten keresztül hömpölyög, a Skorpiónál kiszélesedik, tele van szabad szemmel is feltűnő sötét ködökkel, apró vattapamacsként látszódó nyílthalmazokkal. Helyhiány miatt csak egy kis Opticron 8x32 binokulárt tettem a táskámba, de nem érzem kicsinek: hihetetlen ahogy a Tejútat végigböngészve a vattapamacsok csillagokra bomlanak, a sötét ködök ágas-bogas porfelhőkként kirajzolódnak. A Dél-Keresztje épp belefér a látómezőbe, mellette a szabad szemmel is jól látható Szeneszsák-Köd sziluettje rajzolódik ki. Északkeletre tőle - már a Tejúton kívül - az Omega Kentauri gömbhalmazt pillantom meg: a „mi” M13 gömbhalmazunk elbújhat mellette, annyira fényes. (Az éjszaka második felében keleten a Herkules is felkelt, így volt alkalmam összehasonlítani őket.) Egy látómezőben vele látható a Centarus-A „robbanó galaxis”, a közepén átfutó sötét sáv könnyen felismerhetővé teszi.

Egy SkyWatcher 150/750 newton távcsövet hoztam magammal HEQ-5 mechanikán – ez éppen belefért súlypótlék nélkül a repülőn elhozható poggyászba. (Érdemes egy pillantást vetni a fenti képen látható ellensúly megoldásra….) A Szaturnusz zenitben látható, így távcsövemmel vetek rá egy pillantást: a nyugodtság azonban közepesnek mondható, nem kirívóan jó: ennek ellenére indítok egy felvételt. A híres namíbiai nyugodt égnek egyelőre se híre se hamva. Némi bátorságot veszek és keresek valami halványabb csillagot határmagnitúdó becsléshez: kb 6 magnitudó ami egy átlagos magyarországi vidéki égnek felel meg. Bizakodom, hogy azért lesz ez még jobb minden téren – még 10 éjszaka áll előttünk.